Szántó Dávid – akinek a füle és a mosolya már szinte védjegyévé vált –  arra jutott, otthagyja a Magyar Televíziót, ahol tíz éven át vezetett műsort és közvetített sporteseményeket. Döntését egy pillanatig sem bánta meg, hiszen ma már két új kihívásnak tesz eleget: a Digi Sportnál és a TV2 Naplójánál bizonyít hétről hétre.

Dávid amellett, hogy elmesélte, hogyan lett belőle sportriporter, azt is elárulta, mit közvetít még szívesen az úszás mellett.

„Mindig is vonzottak az óriási sportesemények”

Mi akart lenni gyerekkorában? Sportriporter.

Komolyan mondja? A legkomolyabban. Ez úgy öt-hat évesen megfogalmazódott bennem. De hét esztendősen már tökéletesen biztos voltam abban, hogy ha felnövök, sportriporter leszek.

De minek vagy kinek a hatására? Látott valakit a televízióban közvetíteni és azért? Nagyon sok sportot néztünk a szüleimmel, mivel én egy sportszerető családban nőttem fel. Emlékszem, rendkívüli módon élveztem a közvetítéseket: tetszett, hogy valaki ott van a helyszínen és beszél. Ráadásul mindig is vonzottak az óriási sportesemények, azaz az olimpiák és a világbajnokságok.

Ez azt jelenti, hogy már gyerekként elképzelte, milyen jó volna egy ilyenen ott lenni? Arra gondoltam, milyen jó annak, aki kint van, nézi a versenyt és ráadásul még hozzá is tesz valamit.

Volt példaképe is? Nem volt. Arra azonban emlékszem, hogy Gyulai István egyszer készített velem egy interjút.

Milyen apropóból? Hét éves voltam, amikor a nővéremmel együtt lefutottam a félmaratont. Gondolom feltűnt neki a célban a két kisgyerek, és odajött hozzánk. Később, amikor újra összehozott minket a sors, felemlegettem neki az első találkozásunkat. Nem emlékezett rám, ami azt jelentette, hogy nekem az interjú sokkal nagyobb, maradandóbb élmény volt, mint neki.

A futáson kívül sportolt még valamit? Természetesen. Úsztam, úgy tizenöt éven keresztül. Talán középsős óvodás lehettem, amikor elkezdtem. És már a Magyar Televízióban dolgoztam, amikor abbahagytam.

Voltak komolyabb eredményei is ez idő alatt? Korosztályos országos bajnok voltam. Bár ennek ellenére tudtam, hogy én nem úszóként leszek kint majd egyszer egy olimpián.

„Amire felfigyeltek, az a szorgalmam volt”

Hogyan lett végül is sportriporter Önből? Tizenkettedik osztályos gimnazistaként pályaválasztás előtt álltam. Még mindig a sportriporterkedés volt az álmom. Aztán egyszer csak megláttam egy hirdetést: a Komlósi Oktatási Stúdió hirdetett riporterképzést. Otthon elmondtam édesanyáméknak, és felvetettem, hogy elmennék felvételizni. Áldásukat adták rá. Tudták, hogy engem ez nagyon érdekel, ezt szeretném már kiskorom óta, ezért engedélyezték. Természetesen azért volt egy kikötésük.

Mégpedig? Hogy legyen valami normális diplomám is.

És lett? Igen. Elvégeztem a külkert, majd a közgázt. Közgazdász lettem.

Akkor nem lehetett egy szavuk sem. Summa cum laude.

Főleg! Visszatérve a Komlósi Oktatási Stúdióra, ott figyeltek fel Önre? Igazából, amire felfigyeltek, az a szorgalmam volt. Érdekelt az iskola, ezért minden egyes feladatra jó alaposan felkészültem. Lehet, hogy ez abból fakad, hogy akkor még gimnáziumba jártam és éppen ezért máshogy álltam hozzá, mint egy sokadéves egyetemista, vagy egy diplomás újságíró tanonc.

Gondolom a Magyar Televízióba is a szorgalma miatt került. Feltételezem. Az egyik tanárom – aki akkoriban már a Tele Sportban dolgozott – mondta, hogy próbáljuk meg, aztán lesz, ami lesz. Aztán elkezdtem a televízióba járni és így kezdődött a „nagy kaland”.

„Amire kiskorom óta vágytam, az végre megvalósult”

Mi volt az első feladata? Még a Komlósiba jártam, amikor a Tele Sportos stábbal elmehettem egy kosármeccsre. Kint voltam és jegyzeteltem.

És olyan, ami már adásba is ment? Az egy röplabda meccs volt, 2000 tavaszán. Az első, ami a sajátom. Emlékszem, a BSE játszott a Nyíregyháza ellen.

Arra is emlékszik talán, mennyi lett az eredmény? Nem. Arról fogalmam sincs. De abban biztos vagyok, hogy a BSE nyert. Ráadásul meglepetésre.

És az első nagyobb világversenye? 2003-ban volt. Előtte három évig, mint asszisztens, munkatárs, segítő dolgoztam az MTV-ben. A legeslegalján kellett kezdenem, de ez nekem egyáltalán nem derogált. Hiszen csak akkor röppentem ki az iskolából, a tojáshéj még szinte ott volt a fenekemen. Örültem, ha bárkinek segíthettem, ha elmehettem egy-egy meccsre. Aztán 2003-ban lehetőségem nyílt az úszó világbajnokságot közvetíteni a helyszínről, Barcelonából.

Milyen volt? Furcsa. Ugyanakkor nagyon élveztem. Az volt az az esemény, amelyen úgy éreztem, megérte mindent végigcsinálni, hiszen amire kiskorom óta vágytam, az végre megvalósult. Tényleg itt vagyok egy nagy világversenyen és én vagyok az a bácsi, aki hozzátesz valamit az eseményekhez.

Mélyvízbe dobták? Igazából nem, ugyanis kijött velem Vitray Tamás és „fogta a kezem”. Ha bármi gond lett volna, rögtön segített volna. Mélyvíz volt, de inkább éreztem egy nagy feladatnak, amit szépen meg kell csinálnom. Ez a tény feldobott és motivált, hiszen nagyon szeretem a kihívásokat.

 „Nem tudom azt mondani, hogy bármi is hiányozna az életemből”

Tudták, hogy úszik és ezért küldték ki Barcelonába? Persze. Még a kezdet kezdetén megkérdezték, melyik sport áll hozzám közel. Mondtam, hogy az úszás, mert jelenleg is úszom. Aztán attól fogva, ha úszóanyagot kellett leforgatni, akkor automatikusan engem küldtek.

Volt az úszáson kívül más olyan sportág is, amit szeretett? A téli sportok. A Tele Sportnál viszonylag kevesen rajongtak érte. Rajtam kívül nem sok kollégának volt ilyen defektje. Úgyhogy a téli sportokkal kapcsolatos eseményeket is rám osztották.

A téli sportos „defektjén” kívül van olyan sportág, amit még szívesen közvetítene, de valahogy eddig kimaradt? Nagyon szerencsésnek érzem magam, mert nem tudom azt mondani, hogy bármi is hiányozna az életemből. Bár ha őszinte akarok lenni, jó néhány olimpia, világbajnokság maradt ki az életemből; azokra gondolok, amik még előttünk állnak. Igen, azok egyelőre kimaradtak, de remélem, idővel meglesznek. De igazából nincs ilyen. Amit szerettem volna, azt elértem.

Nehéz úgy átadni egy sporteseményt a tévénézőknek, hogy úgy érezzék, ott vannak Önnel a helyszínen? Úgy gondolom, nekem ez a feladatom. Tehát a riporter azért van, hogy a nézőt kiszolgálja és „képbe helyezze”. Ez az elsőszámú feladat. Erre kell koncentrálni. Ha nem megy, vagy nem menne, akkor valószínűleg nem csinálnám.

Vissza szokta nézni vagy hallgatni magát? Nem. Soha nem nézem vagy hallgatom vissza magam. Amikor vége van egy adásnak –mindegy, hogy műsorvezetőként vagy közvetítőként dolgoztam benne – pontosan tudom, hogy miket mondtam, mit rontottam el, adott esetben mit és hogyan lehetett volna jobban csinálni. Nem akarok még több tőrt döfni a saját szívembe azzal, hogy megnézem vagy meghallgatom a hibámat.

Akkor ezek szerint a bakijait sem gyűjti. Természetesen nem. Mert vannak vicces elszólások, olyan poénok, amikre az ember készül és nyelvbotlások, de egyiket sem kellene nagyon belevésni az agyamba. Mindenen túl kell tennem magamat: ahogy leveszem a fülest a közvetítés végén, tudom, hol hibáztam és hogy ez többet nem fordulhat elő. A baki ugyanez a kategória. Úgyhogy azokat sem írogatom össze. Inkább azonnal törlöm a memóriámból.

Felkészülés, közvetítés, felkészülés, közvetítés…

Melyik sportágat a legnehezebb közvetíteni? Ezen még sosem gondolkodtam. Ami azt illeti, közvetítés technikailag nagy különbség van a csapat- és az egyéni sportágak között. A csapatjátékoknál a labdát kell követni, illetve minden játékosból felkészülni. Ettől függetlenül azért az úszás az egyik legmelósabb sportág ebből a szempontból, hiszen arra készülni kell nyolc úszóból, aztán megint nyolcból, és megint és megint. Egy nap összesen úgy százhatvanan úsznak. Legalább. És ott nincs segítség, mint a labdajátékoknál, hogy beszélhetek kicsit arról is, hogy éppen merre jár a laszti. Úszásnál csak a nyolc ember van meg a pörgő óra.

És mennyi idő van felkészülni rá? Az ember felkészül az előfutamokra. Miután lementek, rohan, hogy informálódjon a döntőre, még aznap délutánra. Miután leközvetítette, rohan vissza a hotelbe, hogy felkészüljön másnap reggelre, az előfutamokra. És ez így megy egy héten keresztül. Nincs olyan luxusdolgokra idő, mint pihenés vagy evés. Amikor kint vagyok egy világversenyen, ott nincs más, csupán felkészülés, közvetítés, felkészülés, közvetítés…

Ez hatalmas stressz lehet. Az is! Nekem a mai napig hatalmas stressz és frusztráció, hogy vajon befejezem-e a felkészülést a döntők kezdetéig, amire van vagy négy-öt órám, utazással együtt. Emlékszem, a eleinte, amikor először jártam ide-oda közvetíteni, a barátaim minduntalan megjegyezték, hogy milyen jó nekem, mennyi helyen voltam már – Barcelona, Dublin, Madrid, s a többi. Ilyenkor mindig azt feleltem, igen, biztosan nagyon szép városok, de én csak az uszodáról és a szállodáról tudok mesélni. Mert hogy csak ezt a kettőt láttam.

A felkészülést hogyan kell elképzelni? Internet? Lexikonok? Van egy adatbázisom, amit folyamatosan frissítek. EZ most már úgy nagyjából 2000 versenyző összes eredményét tartalmazza, valamint minden, velük kapcsolatos fontosabb információt, tudnivalót. Alapvetően erre támaszkodom.

„Új kihívásokra vágytam”

Hány évet is töltött köztévénél? Több mint tízet. Majdnem tizenegyet.

Ön hozta meg a döntést? Igen, én, természetesen a családommal egyeztetve. Már régen érett bennem a gondolat, bár igazából mindent a Magyar Televíziónak köszönhetek és nagyon szerettem ott dolgozni. De talán kicsit belefásultam. Frissességre, újdonságra, új kihívásokra vágytam. Amint már mondtam, hajtanak a kihívások. Úgy éreztem, ahhoz, hogy még egyszer felfrissüljek – még harmincon innen –, ahhoz most kell váltanom.

A Digi Sportnál, illetve a TV2 Naplójánál kapott új kihívásokat. Örülök is nekik nagyon. A TV2-nél ráadásul nem sportban kell bizonyítanom. Érdekes feladat.

Milyen riportokat bíznak Önre? Van már kifejezetten olyan téma, amit Ön kap? Még nem alakult ki ilyesmi, de a vidám, könnyedebb témák állnak hozzám közel.

Jól érzi ott magát? Jól. Abszolút más, de nagyon jó. Még nagyon friss, új, ezért is élvezem különösen. És mert ez is kihívás.

Nem bánta meg, hogy eljött a Magyar Televíziótól? Nem, nem bántam meg. Meghoztam egy döntést, ezért megpróbálok nem visszafelé nézni és azon gondolkodni, mi lett volna, ha. De azt biztosan tudom, hogy ha nem lépem meg, akkor utólag esetleg szemrehányást tehetek magamnak. Ezért nem nézek visszafelé.

A Digi Sportnál milyen feladatai vannak? Mindenféle. Műsort vezetek, riporterkedem, közvetítek, napi műsort vezetek. Úgyhogy tényleg nagyon vegyes.

Mik a jövőbeni tervei, céljai? Mit szeretne még elérni? Minél több olimpiát közvetíteni? Igen. És minél több jó riportot forgatni a Naplóba. Igazából most az életem egy olyan szakaszában vagyok, amikor nem tűzök ki, nem tűztem ki magam elé semmilyen távlati célt. Pedig korábban mindig voltak. Vagyis, ha jobban belegondolok, mégiscsak volna itt egy. A legnagyobb célom, hogy ezt az életemben bekövetkezett nagy változást fel tudjam dolgozni, és hogy bizonyítani tudjak mindkét új helyen.