Piroch Gábor többek között olyan hollywood-i sikerfilmekben szerepelt, mint a Titanic, a Trója, a Skorpiókirály, az Eragon, a Világok harca vagy a Terminátor 3 – A gépek lázadása. De akkor miért nem ismerős az arca? A válasz egyszerű. Gábor kaszkadőr: ő zuhan, esik, ugrik, repül és üti meg magát a színészek helyett. Ő az, akit soha nem fogunk látni – vagy csak kisebb szerepekben – a vásznon, nélküle azonban nem készülnének el a filmek izgalmasabbnál izgalmasabb jelenetei.

„Azt hittem, tudok lovagolni”

Honnan származik a lovak iránti szeretet? Nagyon szeretem a lovakat. Volt idő, amikor saját állataim is voltak. Az egyikre közülük különösen szívesen emlékszem vissza. Mancinak hívták. 1979-től dolgoztunk együtt, több mint tíz éven át. Keresztül-kasul utaztuk Európát: Bulgáriától Berlinig rengeteg városban jártunk fesztiválokra és szerepeltünk filmekben. Emlékszem, Hágában még a holland királynőnek is tartottunk bemutatót. Fantasztikus ló volt. Még Ruttkai Éva is lovagolta.

A lovak iránti szeretet miatt, ha választanom kellene a kaszkadőr kategóriák között – gyalogos, lovas, autós és motoros –, akkor a lovasra voksolnék. Ez az, ami a legközelebb áll a szívemhez.

Amikor kaszkadőr lett, már tudott lovagolni? Nem, nem tudtam. Viszont akkor, első gyalogos kaszkadőri munkám során – az 1960-as évek végén – láttam életemben először lovasokat. A Gyula Vitéz Télen Nyáron című filmben forgattunk és egy jelenetben belovagoltak közénk. Mi ott, a földön rohangáltunk, ők meg szanaszét kergettek minket. Valósággal felnéztünk rájuk, szinte másik kaszt voltak a szemünkben. Akkor merült fel bennem először, de jó lenne megtanulni lovagolni.

És azonnal el is ment? Nem. Mielőtt elmehettem volna lovagolni tanulni, elhívtak Pomázra: a Szép magyar komédia című filmben kellett volna lóra ülnöm. Én meg elvállaltam, mert azt hittem, tudok lovagolni. Sajnos tévedtem. Szégyenszemre leszállítottak a lóról és hazaküldtek. Ez a kudarc élmény akkora hatással volt rám, hogy eldöntöttem, azonnal megtanulok lovagolni.

Aztán megtanult és gondolom jöttek sorra a filmek, amikben lovagolnia kellett… Ahogy mondja. Például a Love’s resounding courage című amerikai western filmben dolgoztam, ahol egy amerikai színésznek voltam a dublőre. Egy csörgőkígyó megriasztja a lovakat, akik megindulnak a szekérrel. Ő, azaz én felugrom a kocsira és megállítom. De dolgoztam még sok más filmben is, mint lovas kaszkadőr.

Említette a dublőr szót. Mi a különbség a dublőr és a kaszkadőr között? A dublőr, foglalkozását tekintve kaszkadőr, de ő egy adott napra csupán egyetlen színész „bőrébe” bújik és helyette hajt végre különböző feladatokat. Másnap, ha éppen nincs jelenete vagy meghalt a filmben, akkor kaszkadőrködik tovább.

„Akkora király voltam, hogy azt el sem lehet mondani!”

Honnan jött Önnél az ötlet, hogy kaszkadőr lesz? A sportnak köszönhetően. A Budapesti Honvéd Sportegyesület cselgáncs szakosztályának sportolója voltam. Tizenöt éves lehettem, amikor egy nap a csarnokba, ahol edzettünk, lehoztak rengeteg kardot, pajzsot és lándzsákat. Emlékszem, hogy én és a társaim ott nézegettük a holmikat. Nemsokára kiderült, az Egri csillagok című filmre fognak gyakorolni. Melyik gyereket ne érdekelné az ilyesmi? Egy alkalommal még át is mentem Pilisborosjenőre, hogy megnézzem a forgatást.

Nem került be a filmbe? Sajnos nem, mert túl fiatal voltam. A következő produkcióban azonban, amely az Ítélet volt és a Gödöllői Arborétumban forgattak, már dolgoztam, mint kaszkadőr. Emlékszem, akkoriban még egybe kifizették a gázsit. Sorba kellett állni és aláírni egy papírt. Képzelje, elsős gimnazistaként 150 forintot kerestem egy-egy munkán. Az osztálytársaim úgy hívtak, művészúr. Angol szövetből csináltattam trapéznadrágot és svéd lakkcipőt vettem. Akkora király voltam, hogy azt el sem lehet mondani!

De mégis hogyan került be a filmbe, mint kaszkadőr? Papp Bertalan egykori olimpiai bajnok kardvívót bízták meg, hogy szervezzen gyalogos kaszkadőröket különböző filmekbe. Ő a Honvédból toborozta az embereket. Így kerültem kapcsolatba az 1970-es évek elején a Szamuráj csoport nevű, gyalogos kaszkadőrökből álló csapattal. Először közéjük kerültem be. Évekig dolgoztunk együtt. Aztán láttam, hogy innen nem tudok továbblépni, ezért csatlakoztam a pilisborosjenői társasághoz.

Ők is kaszkadőrök voltak? De még milyenek! Ők voltak Magyarország legjobb lovas kaszkadőrei. Fantasztikusan lovagoltak, amellett pedig közben mindannyian, egytől egyig egyetemen tanultak. Az egyik srác jogra járt, emlékszem, a lovon ülve tanulta a jogszabályokat.

Ezzel a csapattal 1978 őszén már több filmben már benne voltam, majd a következő évben, Rényi Tamás filmjében, Élve vagy Halva már lovat is buktattam. De az igazán nagy durranás csak ezután következett. 1980-ban, Bulgáriában az Aszparuh című produkció lengyel, bulgár és magyar kaszkadőrei között toronymagasan az egyik legjobb teljesítményt nyújtottam. Ezután alapítottam meg a saját csoportomat.

És kezdett Amerikáról álmodozni, ha jól sejtem… Olyan volt, mint amikor egy kisgyerek lát egy filmet és arról álmodozik, hogy eljut Hollywoodba.

De ez az emberek nagy részénél csupán egy álom marad, Önnél pedig… Mindenért tenni kell. Nem is keveset. És akkor sikerülhet. Ahogy az én példám is mutatja.

„Mindenért keményen meg kell dolgozni”

Mi volt az első filmje a tengeren túl? A Total recall, azaz az Emlékmás. Vic Armstrong kaszkadőrcsapatába sikerült iszonyatos szerencsével bekerülnöm. Mexikóvárosban forgattuk. Képzelje, 36 esztendős voltam és alig beszéltem angolul. Amikor megjelentem, úgy néztek rám, mintha a Marsról jöttem volna. Magyar kaszkadőr? Ez valami vicc?

De miért? Vic csapata a világ egyik leghíresebb kaszkadőrcsoportja volt akkoriban. Ők csinálták a Rambó filmeket, az Indiana Jones-okat és még sorolhatnám. Én meg, mint kívülálló, egyedüli magyarként ott figyeltem közöttük.

Vic-et hogyan ismerte meg? 1987-ben forgattuk a Vörös zsarut, ahol összebarátkoztam Arnold Schwarzeneggerrel és Andy Vajnával. Utóbbitól azonnal kértem is egy találkozót. Amikor végül sikerült összefutnunk Magyarországon, elvittem neki a referencia levelem, melyben egy amerikai kaszkadőr dicsérte a munkám. Andy csak annyit mondott erre, hogy majd megemlíti a nevem Vic Armsrongnak. Én ezzel egy időben elküldtem Vic-nek a demoanyagomat és a referenciáimat Mexikóvárosba és négy nappal később megpróbáltam felhívni. Képzelje el, pont ő vette fel a telefont! Egy akkora stúdióban, mint ide a Csillaghegyi HÉV megálló! Ekkora szerencsét!

És mit mondott? Mármint Vic. Azt, hogy nem tud semmit ígérni, de ha lát valami munkát, felhív. És láss csodát, az Emlékmásban már én voltam az egyik ügynök, aki összeverte Arnoldot és elvitte egy liftajtó elé. De ha nem küldöm el az anyagot, szerintem életemben nem kapom meg a melót.

Hát, valahogy így indultam el a nemzetközi karrier útján.

Akkor az amerikai „álomgyárba” csak bekerülni volt nehéz? Onnan, hogy bejutott, már könnyebb volt? Nehogy azt higgye! Mi könnyű manapság? Semmit nem adnak ingyen. Mindenért keményen meg kell dolgozni.

Közben azért dolgozott itthon is? Természetesen. Amit kint megtanultam, azt azonnal hoztam haza. A mentalitást, a profizmust, az eszközöket. Mindezeknek köszönhetően sikerült kinevelnem két olyan kaszkadőrgenerációt, akik ma már szakértőként dolgoznak. És hozzáteszem, nagyon jók.

„Zsazsának hívnak, Gábor Zsazsa után”

Nehéz volt elfogadtatni magát odakint? Nehéz. Főleg a lovasokkal, akik egy rendkívül zárt társaság. Wrangler-eknek hívják őket és ők adják a filmekhez a lovaikat.

Eleinte idegennek, külsősnek kezeltek, ezért nem igazán adtak jó lovat. Sőt a Skorpiókirályban ráadásul a legrosszabb, legkezelhetetlenebb lovat kaptam. Chuckie-nak hívták és rúgott-harapott egyfolytában. Végigkínlódtam vele a filmet, de ehhez képest nagyon jól megoldottam a feladatot. Ezt a wranglerek látták és értékelték: megenyhültek, mert legközelebb, a Deadliest warriors című sorozatban, ahol Napóleon szárnysegédjeként lelőnek és leesem a lóról, ott már nagyon jó ’gépet’ adtak nekem. Ezzel a gesztussal ismerték el a tudásom.

Az, hogy idegennek, külsősnek kezelik, ez úgy általában jellemző az amerikaiakra? Rájuk is, de ezekre a wranglerekre kifejezetten. Ők ugyanis még saját honfitársaikat is nehezen fogadják be a közösségükbe.

Milyen a külföldiek megítélése a filmesek között? Az amerikaiak jófejek, aranyosak, egészen addig, amíg vendégként vagy kint. Aztán amint munkát szeretnél, már bezárkóznak. Ígérgetnek, de általában ezeket nem teljesítik. De ha már megvannak a munkavállaláshoz szükséges papírjaid, a zöld kártyád és látják, hogy jól dolgozol, jó szakember vagy, akkor sikerült: bekerültél a „körbe” és onnan már nyert ügyed van. De mire ezt az ember eléri gyakorlatilag beleőszül.

Önnek hány év kellett ehhez? 1989-ben mentem ki Amerikába. Akkor még fogalmam sem volt arról, hogy mi az a szakszervezet, hogy aki nem lép be, az nem dolgozhat szakszervezeti filmekben és így csak a negyedét kapja a  tagok fizetésének. 2000-ben sikerült megszereznem a munkavállalási engedélyt, majd öt évvel később a zöldkártyát.

Akkor nem volt egyszerű. Nem. Képzelje el, 48 éves fejjel rohangáltam a demoanyagaimmal, a resumékkal papírok után. Azóta azonban két színész szakszervezetnek is a tagja lettem. Én vagyok a magyar filmgyártás utazó kaszkadőr nagykövete, mondhatni. Ezt tudják is rólam én meg hirdetem és vállalom, hogy kis hazánkból jöttem. Megszerettek. Még egy becenevet is ragasztottak rám. Zsazsának hívnak, Gábor Zsazsa után.

Angyalok vigyáznak rám

Mi volt eddig a legnehezebb feladata? Egyszer be kellett vezetnem busszal a Dunába. Öten lettünk volna, de ketten lemondták. Tartottak az akciótól. Joggal. Ott ugyanis akár meg is halhattunk volna. Ezenkívül ugrottam már le 60 méterről a Kassai térre. Nem tudom, sok olyan feladatom volt már, amiben otthagyhattam volna a fogam. De az angyalok vigyáznak rám.

Nem fél ilyenkor? Nem, soha nem félek. Meg sem fordul a fejemben. Úgy vagyunk mi is, mint az autóversenyzők. Ők sem arra gondolnak közben, hogy akár meg is halhatnak, hanem arra, hogy a legjobban teljesítse a feladatát: végigmenjen a pályán, mi pedig elvégezzük a munkánkat. Amikor azt mondják, „action”, akkor már csak arra összpontosítunk, ami előttünk áll, hogy azt maximálisan megcsináljuk.

Volt már olyan munka, amit nem vállalt el? Olyan volt már, hogy azért nem vállaltam el egy munkát, mert nem kaptam elég időt a felkészülésre. Vízbe kellett volna fejest ugranom 23 méterről egy Jean-Claude Van Damme filmben. Ezt gyakorolni kellett volna, mert húsz méter fölött nagyon kockázatos az ugrás. Azt mondtam a producernek, ha nem biztosítanak megfelelő felkészülést, nem vállalom. A vége az lett, hogy a filmből is kihúzták a jelenetet.

Ezek szerint mindig felkészül, minden egyes feladatra? Igen. Mindig felkészülök. Ez elengedhetetlen. Ha szakértő vagyok, még le is videózom, hiszen a biztonság az első. Ez a felkészülés egyébiránt úgy néz ki, mondok egy példát, a feladat lóbuktatás. Ilyenkor többször lehúzom a lovat, különböző helyeken, és természetesen megpróbálom reprodukálni a filmben megírt szituációt.

Minden sérülés után emelt fejjel kell felállni

Maradjunk ennél a lóbuktatásnál. Mennyi múlik ilyenkor a lovason és mennyi a lovon? Természetesen mindkettőn egyaránt sok múlik. Olyan ez, mint a gyereknevelés: ha rápirítasz, megcsinálja, ha gyenge vagy, megérzi és visszaél vele. Ebben az esetben pedig nem tudod a feladatodat végrehajtani és ez baj.

De mi van akkor, ha valami balul üt ki, és a ló megsérül? Vagy ez nem szokott előfordulni? Hát, benne van a pakliban, hogy megsérülnek. De az utóbbi években szerencsére nem történt semmilyen sérülés. Persze ugyanúgy baja eshet a kaszkadőrnek is. Szalad, zuhan, esik. Még jó, hogy megütheti magát, annak ellenére, hogy van rajta védőfelszerelés. Azért hozzá kell, hogy tegyem, mindig mindent megteszünk azért, hogy a veszély mértékét minimálisra csökkentsük.

Mindezek ellenére, Ön hányszor sérült már meg? Ó, nagyon sokszor! A bal kezem kisujja például egyszer diribdarabra tört. Éppen a holland királyi családnak csináltunk egy lovagi tornát Maastrichtban, amikor egy német kaszkadőr bevágott a pajzsom alá a baltájával. Aztán a Trója című film forgatásán rám lépett a ló, akkor a bokám tört el. Az ominózus buszba vezetés során pedig eltörött négy bordám és megrepedt két csigolyám. Ezekből persze a nézők, a produkció nem vehet észre semmit. A kaszkadőröknek minden sérülés után emelt fejjel kell felállniuk és dolgozni tovább. Vannak sérülések, persze, hisz’ ez elkerülhetetlen.

Ezek a sérülések soha nem vették el a kedvét attól, hogy folytassa? Soha! A focistát is lerúgják, aztán meggyógyul és megy vissza a pályára. Ugyanez jellemző rám is. Világ életemben kizárólag ezzel foglalkoztam. Mást már nem is csinálnék.

Felsorolni is képtelenség, annyi filmben szerepelt, úgyhogy meg sem próbálnám. Ugyanakkor nem furcsa érzés, hogy ennek ellenére nem látszik sehol? Mert én egy szürke eminenciás vagyok! Valóban, általában csak egy villanásnyi a szerepünk. De engem egyébként, mint színész is jegyeznek. Sok filmben – például Silver Nitrat, Erőd, az Indiana Jones sorozat – játszom és látszódom is rendesen. A Mennyei királyságban nyolc-kilenc jelmezem volt és fel is lehet ismerni, ha valaki megnézi.

Erről jut eszembe, éppen a spanyol barátomnak, Jordi Casaressnek mondtam a minap, hogy sok filmben dolgoztunk együtt, sokat utaztunk, a legjobb szállodákban a legjobb italokat isszuk, kapjuk a tuti napi díjat és irigykedve néznek ránk, – de azért egy kicsikét mégis csak veszélyes meló a miénk…