Azt mondják, a zord külső érző szívet takar. Lehet benne valami. Tóth Roland ugyanis tökéletes példa erre: fekete bőrszerelésben, Harley Davidsonján ülve nagyon is „rosszfiús”. Még akkor is, ha közben mosolyog. De talán itt mutatkozik meg az a bizonyos érző szív. Hiszen a Jóban Rosszban Bodolai Bandiját alakító Roland ugyanis – saját bevallása szerint – igazi „szívember”. Ahogy a motorosok általában.

Tudomásom szerint nagyon szeret motorozni. Télen azonban a motorok szabadságra mennek. Ha beköszönt a hideg, Ön mivel közlekedik?

„Téli járgánnyal”, azaz autóval. De igazából nem tartom sokra a kocsikat: nem érdekel, hogy hány hengeres, milyen gyártmány. Nekem csupán az a fontos, hogy ne essen bele a hó, legyen benne meleg és biztonságosan elvigyen „A” pontból „B” pontba. Csak az érdekel, hogy „túléljem” a telet.

Motorban ezzel ellentétben számít a gyártmány, a hengerek száma? Természetesen. Motorban válogatós vagyok. A motorkerékpár olyan legyen, amilyen én vagyok.

És Ön milyen? Ma már olyan nem rohanós. Szeretek szemlélődni, szépen, lassan motorozni. Ugyanakkor, ha kell, persze, odahúzok neki és otthagyok mindenkit.

Rákérdezhetek? Harley Davidson? Eltalálta! Harleyról beszélek. Azaz jobban mondva kettőről, ugyanis két motorom van. Az egyik egy café racer irányzatúra átépített, a másik pedig egy klasszikus chopper. Előbbi inkább amolyan huligánosabb, „magányos farkas” motor, utóbbi pedig az a fajta, „fel a barátnőt hátra és irány az országút” típusú.

Nem kellett volna rákérdezem. Hiszen csak Önre kell nézni. Teljesen igaza van. Hiszen én is, ha ránézek bárkire, anélkül, hogy ismerném, megmondom milyen típusú motorral jár. Mert olyan az öltözéke, a fizimiskája, a kinézete. Teszem azt, egy vékony, zselés hajú srác, aki izeg-mozog, jön-megy, állandóan bulizik, az valószínűleg sportmotoros, míg egy hosszú hajú, szakállas, lassabb járású férfi, akinek adott esetben még kis pocakja is van, biztos, hogy chopperrel közlekedik.

Ön született „chopperes”, vagy azért volt egyszer egy „bulizós, izgő-mozgó korszaka” is? Volt olyan korszakom, amikor úgy éreztem, folyamatosan mennem kell. Bizseregtem, nyughatatlan voltam. Ekkor egy 122 lóerős, 1200 köbcentis Kawasakival jártam. Kettőötven volt a végsebessége.

És végül mi történt vele? Rájöttem, hogy ő nem az „enyém”. Állandóan kérte a gázt, menni akart, rohanni mindenhová. Én pedig azt vettem észre magamon, hogy nem akarok ilyen gyorsan menni, nem akarok sietni. Az a motor állandóan sebességet akart. Eladtam. Aztán jött egy másik szerelem az életembe. A Harley.

Első látásra? Első látásra.

„A motorozásban némi romantika”

Honnan ered a motorozás iránti szerelem? A nagyapámtól. Ő volt a motoros a családban. Gyerekként mindig láttam, hogyan tartja tisztán, milyen nagy gonddal ápolja, mekkora becsben tartja a motorját. Aztán ezt tizennégy évesen megörököltem tőle. Természetesen én is próbáltam rá hasonlóan vigyázni. Akkor értettem meg, milyen megnyugtató érzés a motorápolás. Leginkább a lovak csutakolásához tudnám hasonlítani.

A lovak csutakolásához? Igen. Valósággal kikapcsolja az embert. Segít kiszellőztetni a fejet.

Ezt feltételezem, onnan tudja, hogy járt lovagolni. Egyszer. Éppen túl voltam egy viharos kapcsolaton. A lány kedvéért kezdtem el lovagolni, de nem illettünk össze. Nemsokára szét is mentünk. Nyugalomra vágytam. Rájöttem, ha lovak társaságában vagyok – csutakolom őket vagy éppen lovagolok –, akkor megnyugszom. És ez az, amit akartam. Nyugalmat!

Aztán a lovakat egyszer csak felváltották a lóerők, vagyis a motor. Így valahogy.

És a motorozás is megnyugtatja? Nagyon! Élvezem minden percét. Élményt ad, kellemes érzéseket, érzelmeket kelt bennem. Azt kell, hogy mondjam, van a motorozásban némi romantika is.

Romantika? Hogyne! Persze! A csapatos motorozások a barátokkal, az már önmagában egy romantikus dolog. Vagy éppen a barátnővel. Felülni a motorra és elindulni. Mindegy hogy merre, hiszen majd csak kilyukadunk valahol. Mi ez, ha nem romantika?

Mindent gondol az ember a Harley-sokról, csak azt nem, hogy romantikusak. Inkább, amolyan kemény csávók. Nincs igazam? Valóban kemény csávók, hiszen állandóan küzdenek az időjárás viszontagságaival. Fizikailag is mások, hiszen a motor nagyon nehéz, azt meg kell tudni tartani. Vagy éppen, ha kifogy a benzin vagy műszaki hiba lép fel, akkor el kell tolni a következő benzinkútig vagy éppen településig.

Ha jön egy vihar, az autós csak félreáll, bekapcsolja a rádiót és megvárja, míg elmegy. A motoros ezzel szemben védtelen, ott nincs kasztni. Ezek mind olyasmik, amiktől a motorosok edzettebbek lesznek. Talán ezért is tűnnek külsőre keményebbnek.

Kemények és maguknak valók. Magánzók. Vagy tévedek? Nem tudom. Én alapvetően társas lény vagyok. Mellém mindig kell valaki, vagy társaság vagy barátok. Nélkülük nem tudok létezni. Emellett persze, néha kell, hogy egyedül legyek. Ilyenkor felülök a motorra és csak megyek. Nincs más, csak a szél, a napsütés, az eső. Az úton csak magadra figyelsz, van időd átgondolni, hogyan alakul az életed, mi a fontos, merre visz az utad, hol tartasz. Hétköznapokon, pláne autóban ülve mindezt képtelenség megtenni.

 „Bennem is ott lapul a rosszfiú”

Kemények, és ezek szerint társas lények. No, és mi a helyzet azzal a feltevéssel, mely szerint „a zord külső érző szívet takar”. Ez igaz?

A motorosokról köztudott, hogy érző szívű emberek, ezért is jótékonykodnak olyan sokat. Gyűjtenek a beteg gyerekeknek, az iszapkatasztrófa áldozatainak, vagy akiknek éppen kell. Mert „szívemberek”…

Ön is „szívember”?

Annak tartom magam, igen. Megpróbálom úgy élni az életemet, hogy ha lehet, csupa jót tegyek az emberekkel és kerüljem a rosszat. Az általam eljátszott szerepekkel pedig szeretnék szórakoztatni, élményt adni az embereknek.

Ha már a szerepeknél tartunk, Ön, mint „szívember”, hogyan tudta ennyire élethűen eljátszani a gonosz és mindenre elszánt, alvilági gazember, Balla Iván figuráját a Szeress most! című sorozatban? Úgy gondolom, mindenkiben lakik rossz is és jó is. Csak éppen nem mindegy, hogy milyen arányban. Bennem is ott lapul a rosszfiú, csak elő kellett ásnom.

Nehéz volt előásni? Nem mondhatnám. Azért nem, mert attól kezdve, hogy megértettem a szerep motivációját, azt, hogy Iván mit miért cselekszik, már nem volt nehéz.

És eljátszani? Eljátszani nehéz volt? Az a jó szerep, amit élvezel, amit szívesen csinálsz. Amiben látsz fantáziát, kihívást és amivel meg kell dolgoznod. Ha magamat kellene eljátszanom – azaz egy olyan szerepet kapnék, ami nagyon hasonlít hozzám – azért nem kellene megdolgoznom. Amikor olyan figurát játszom, aki nagyon nem én vagyok, azért meg kell mozgatom az agyam. Ahhoz olyan energiákat kell kihoznom magamból, amiből a néző érezni fogja, hogy ez a színész foglalkozott ezzel a szereppel. Az ilyen karaktereket élvezem. Amikkel jól meg kell dolgozni.

Élvezte Balla Iván karakterét? Meg kellett vele dolgoznia? Az első perctől az utolsóig élveztem. Mivel ezért a szerepért meg kellett mozgatnom az agyam. A mostanit – Bodolai Bandi szerepét a Jóban Rosszban című sorozatban – is nagyon élvezem. Azt pedig azért, mert Bandival mindig történik valami. Mindig van benne valami izgalmas, még akkor is, ha a karakter amolyan hétköznapi figura.

Bodolaival meg kellett dolgozni? Igen, meg. Azért jó egy sorozatban szerepelni, mert két-három hónapnak kell eltelnie, mire kristálytisztán kirajzolódik, milyen is az adott figura, milyen helyzetekben, hogyan viselkedik, milyen szavakat használ, milyen gesztusai vannak. És mindezek ellenére soha nem unalmas, mert újabb és újabb szituációkba keveredik, amit meg kell oldania.

„Nem vágyom arra, hogy eljátsszam Rómeót”

Színház vagy filmsorozat?Egyik nem létezik a másik nélkül. Úgy gondolom, mindkettő szükséges ahhoz, hogy a színész színész maradjon. A mi életünkben – ahogy minden ember életében – vannak stádiumok. Az enyémben például olyanok szerepelnek, mint a Zalaegerszegi Színház, a Nemzeti Színház, a József Attila Színház, Békéscsaba. Aztán utazótársulatok, televíziós műsorvezetés, szinkron, Szeress most!, és jelenleg a Jóban Rosszban.

Olyan stádium lesz vajon az Ön életében, amikor Shakespeare Rómeó és Júliájában játszik majd címszerepet? Nem, hinném. De nem is vágyom rá. Nem vágyom arra, hogy eljátsszam Rómeót. Biztosan nagyon jó szerep, de engem igazából nem mozgat meg. Nem vágyom rá. És azt hiszem, így, 38 évesen ez már nem is fog változni.

Rómeón kívül létezik még olyan szerep, ami nem mozgatja meg? Amibe nem tudná magát „belehelyezni”? Olyan szerep volt már, amit nem nagyon értettem, mert túl semleges volt. Nem láttam pontosan a szándékait. Azokkal a karakterekkel, amiket nem bont ki eléggé egy író és ezáltal nem lehet tudni róluk, hogy pontosan mit is akarnak, nem nagyon tudok mit kezdeni. Természetesen megcsinálom őket teljes erőbedobással, hiszen azok is egyfajta fogaskerekei az előadásnak, de valószínűleg, nem rajta fog múlni, hogy sikeres lesz-e az adott darab.

És amikor Önön múlik a siker? Volt már, hogy elbizonytalanodott? Hogy elveszítette a hitét saját magában? Azt éreztem már, hogy tehetségtelen vagyok, hogy ez nem nekem való. Például amikor zenés darabban kellett főszerepet eljátszanom. Egész egyszerűen nem éreztem jól magam benne. Míg egy másikat például élveztem, mivel abban a tömeggel kellett énekelni, táncolni. Az egy kisebb prózai szerep volt. De hogy főszerepet alakítsak, mint mondjuk bonviván, az nem én vagyok. Az már nem az én világom.

Kíváncsi volnék, mégis mi volna az Ön világa? Mi volna Önnek az álomszerep? Az álomszerep? Akár főszerep, akár mellékszerep, olyan karakter legyen, ami igazán érzelmeket kelt a nézőben. A kicsit szélsőségesebb, nem éppen hétköznapi, esetleg extrémebb figurák. Azok vonzanak engem.