Ki gondolná Szervét Tiborról, hogy a pályaválasztás idején eszébe sem jutott a Színművészeti Főiskola, és inkább az ELTE-re ment jogot tanulni. A diploma megszerzését követően azonban arra a felismerésre jutott, hogy a jogász pályát bizony nem neki találták ki. Szerencse, hogy az említett vargabetűvel ugyan, de mégis csak a színészetnél kötött ki, különben nem láthatná a közönség estéről estére a Tháliában, a Radnótiban és a Madáchban, méghozzá a legkülönfélébb szerepekben…

„Az embernek olyasmit kell találnia, amire felteheti az életét”

Jogot végzett az ELTE-n. A Színművészetire csak ezután jelentkezett. Mi volt ennek az oka?

Nem mertem elmenni felvételezni a Színművészetire. Tizennyolc éves koromban ugyanis egyáltalán nem gondoltam, hogy én olyan csodálatos képességű ember lennék, mint amilyennek feltételeztem, hogy lenni kell ahhoz, hogy valaki bekerüljön a főiskolára. Azt gondoltam, hogy oda bekerülni nagy dolog, és ezért nem is hittem, hogy felvesznek. Ezért elmentem egy másik helyre, ahol humán felvételi tárgyak voltak. Felvettek, és ha már ott voltam, el is végeztem.

Akkor tulajdonképpen mindig is színész akart lenni?

Nem, ez azért túlzás. Inkább csak felmerült bennem. Érettségi környékén minden ember azon kínlódik, hogy mi a ménkűt csináljon a következő négy-öt évben. Bár sokan mondták, hogy menjek színésznek, én igazából sosem tudtam, miért gondolták ezt, hiszen nem voltam az a társaság közepe, nincs színjátszós múltam, és nem szerepelgettem különböző iskolai előadásokban.

Mikor derült ki, hogy a jogi pálya nem Önnek való?

Miután elvégeztem a jogi egyetemet. Csak akkor derült ki, hogy azt a pályát nem nekem találták ki. Pontosabban nem eléggé érdekelt ahhoz, hogy úgy negyven évet eltöltsek vele. Azt gondoltam, hogy az embernek olyasmit kell találnia, amire felteheti az életét. Aztán az a kivételes szerencse ért, hogy találtam egy ilyet. Pár évvel később ugyanis felvettek a főiskolára.

Elnézést, de itt kicsit leragadtam. Négy-öt évig csinálni olyasmit, ami nem érdekli az embert, pláne jogot végezni, ami nem egy olyan szak, amit csak úgy félvállról lehet venni.

Egész egyszerűen az történt, hogy elfogadtam, hogy is mondjam, a társadalmilag kijelölt pályák következő sínszakaszát, hogy a gimnázium után az ember elmegy egyetemre. Mert így szokás. Nem gondolkodtam rajta. Az jött, azt kellett csinálni. Elvégezni, mert az volt a feladat. Ha orvosira vesznek fel, akkor orvos leszek. Úgy kondicionáltak, hogy a feladatokat el kell végezni.

Akkor szülői nyomás sem állt a jogi egyetemi felvételi háttérben?

Nem, egyáltalán nem. A szüleim nem kényszerítettek arra, hogy elmenjek jogra. Ez csupán abból a szolgalelkűségből, az „alkalmazkodás a konvenciókhoz” nevű magatartásból adódik, ami engem nagyon sokáig jellemzett. Fölvettek, elvégeztem, és rájöttem, hogy gáz van, mert ez tulajdonképpen nem érdekel. És akkor megismerkedtem egy lánnyal, aki színésznő volt, és az viszont nagyon érdekelt.

A lány?

Ő maga is. És az a világ, amiben ő mozgott. Szerettem volna oda tartozni, ahol ilyen tüneményes nők teremnek. Így hát elmentem felvételizni.

„Idősebb voltam, mint a negyedikesek és teljesen fegyvertelen”

Azt mondta, pár évvel később vették fel a Színművészetire. Elsőre nem sikerült a felvételi?

Nem, csak harmadikra. Amikor először mentem, akkor csak az összes négysoros verset tanultam meg, ami eszembe jutott. Ez pedig kevés volt az üdvösséghez. Emellett nem tudtam, hogy mit kell csinálni egy színésznek. A következő évben már kicsit készültem is, de akkor sem vettek még fel, csak a harmadszorra, amikor még jobban készültem.

Mit csinált az alatt a két év alatt, amíg nem vették fel?

Addig egy ingatlankezelő vállalatnál dolgoztam, mint csoportvezető. De csak néhány hónapig. Ugyanis rájöttem, hogy nyáron is ott kellene ülni az irodában és azt egész egyszerűen lehetetlennek éreztem. Aztán elmentem Veszprémbe, a színházhoz. Pontosabban először írtam az összes vidéki színháznak, hogy én színész szeretnék lenni, van egy jogi diplomám, mi ilyenkor a teendő.

És Veszprémből jelentkeztek.

Igen, elhívtak egy úgynevezett stúdiós meghallgatásra. Aztán ott voltam egy évet, és onnan vettek fel a főiskolára.

Ha jól számolom, huszonhat éves volt, amikor elkezdte a főiskolát. Nem érezte magát furcsán a sok fiatal között?

Egész egyszerűen katasztrofális volt. Szörnyű. Csak negatívumokat tudok mondani. Én ugyanis idősebb voltam elsősként, mint a negyedévesek, és ezzel együtt teljesen fegyvertelen. Minden létező színházi tudás nélkül. Ugyan mögöttem volt a már említett veszprémi stúdiós időszak, de az nem hagyott igazán maradandó nyomot bennem. Messzemenően nem értettem semmihez. Erőteljesen civil voltam, nem beszéltem a szakmai zsargont, nem értettem ezt a fajta gondolkodásmódot. Semmit sem tudtam. Borzasztó volt együtt állni a saját osztálytársaimmal, akik szemmel láthatóan bizonyos kényelemmel és könnyűséggel közlekednek ebben a világban. Tibor meg nem értett semmihez és kipirosodott fülekkel, kétségbeesve állt ott. Úgy gondolta, hogy most vége a világnak, kirúgják, nem is várják meg a félévet, azonnal megkérik, menjen el.

Ennyire tehetségtelennek érezte magát?

Nagyon. Rejtély, hogy miért nem rúgtak ki. Pedig két évig nyugodtan megtehették volna, még meg is értettem volna, ha azt mondják, nézze, maga alkalmatlan. Aztán amikor már túl voltam a felén, már kicsit felszabadult bennem a szörnyű stressz, a pánik. Az ugye nagyon rossz, ha az ember ott áll, és érzi, hogy az egész lelkületére mondanak nemet. Kiröhögik, mert semmi sem sikerül. És a „nemsikerülésnek” az a kibírhatatlan két éve, hát az valami pokoli volt.

De valami miatt mégis azt érezte belül, hogy ez az Ön hivatása.

Igen, úgy éreztem belül. És ezt jól is éreztem. Főiskola alatt végig azt kívántam, bárcsak valaki segítene és megmondaná, hogy ezt hogy kell csinálni, és akkor már tudnám is. De így nem megy, mert nem tudom, mit kérnek.

 

„Ha jogi segítségre szorulok, felhívom az ügyvéd barátomat”

Mit gondol, fogja még valaha használni a jogi diplomáját? Vagy ez a fejezet egyszerűen lezárult az Ön életében?

Jól mondja, lezárult. Más nyelvezet, amin azóta élek. És akár hiszi, akár nem, ha bármi gondom van, bármilyen jogi segítséget igénylő helyzet áll elő az életemben, felhívom az ügyvéd barátomat.

Azt hittem, nem veszik el a jogi útvesztőkben…

De elveszek. Sőt, tulajdonképpen képtelennek tartom magam arra, hogy egy hivatalos iratot az első oldaltól az utolsóig végigolvassak. Olyan mértékű ellenállás támad bennem az ilyesmik iránt, hogy egyszerűen nem tudok ezzel foglalkozni. Tudja, nem tartom igazán egészségesnek azt a bürokráciát, ami egy európai ember életére ránehezedik. Sőt, egyenesen borzasztónak, nehéznek és fájdalmasnak tartom. Annyi klassz dolog van a világon, de ezekkel a hülye papírokkal, parkolásokkal, szerződésekkel és pin kódokkal az ember leöli magában azt a virágzó lényt, ami pedig lehetne.

Volt olyan szerep, amikor hasznát vette jogi diplomájának?

Nem. Játszottam már ügyvédet, de annak nincs köze ehhez. Az ügyvéd nem azért volt jó szerep, mert ügyvéd volt, hiszen az csak egy része annak a karakternek. Talán abban lehet némi könnyebbségem – köszönhetően a jogi pályának –, hogy tudok viszonylag összefüggően, hosszan beszélni. Hogy képes vagyok élve kijönni a legkülönbözőbb mondatdzsungelekből is. Ugyanakkor jogi diploma ide vagy oda, tárgyalni nehezen tudok. Még a saját gázsimról sem megy. Nem tudom azt mondani egy gazdasági igazgatónak, hogy figyelj, beszéljünk erről egy hét múlva, mert én ezt ennyi pénzért nem vagyok hajlandó elvállalni. Sok kollégám van hasonlóan ezzel, mert az a fajta üzleti magatartás, ami ehhez szükséges, az nem igazán jellemző a színészekre. Egyetlen egyszer sikerült egy jót tárgyalnom, de az valami különös, ihletett pillanat volt.

Egyáltalán megengedheti magának egy színész, hogy a mai világban azt mondja egy gazdasági igazgatónak, hogy az adott összegért nem vállalja? Nem az a fontos, hogy játszhasson, hiszen a színpad és a közönség élteti?

Igen, de nemcsak a színpad és a közönség, hanem a fizetésük is élteti őket. És ez semmit nem von le abból, hogy az ember teljes tehetségével és lelkiismeretével próbál. Csupán arról van szó, hogy nem túl piacképes szakma a színészeké manapság. Jelen pillanatban ugyanis más típusú színészetre van igény, mint amilyenre volt tíz-tizenöt évvel ezelőtt. Mást akarnak az emberek látni, nagyon sok a tévé, mindenhol ott az internet. Persze ehhez azért mindjárt hozzá is tenném, hogy varázslat és külön csoda, hogy a színházba járók száma mindezek ellenére nem csökkent. Tehát van egy nagy rétege a nézőknek, akik ugyanazzal a szeretettel járnak és nézik az előadásokat, mint eddig. Nekik ezúton is hála és köszönet érte.

Mi a véleménye, egyszer a jogihoz hasonlóan a színházi fejezet is lezárul az életében?

Persze, könnyen lehet. Nincs kizárva. Na jó, azért mégsem látok rá olyan nagy esélyt, mert azért tetemes mennyiségű évet eltöltöttem itt. De nem kizárható. Nincs kőbe vésve, hogy nekem még 65 éves koromban is színészettel kell foglalkoznom.

„Kevés szívmelengetőbb dolog létezik a közönség díjnál”

Sok pesti és vidéki színháznál játszott. Mi vitte tovább és tovább, talán újabb és újabb szerepek?

Érdekes módon mindig adódott a következő lépés. Egyszerűen mire felemeltem a lábam, mindig ott volt egy újabb hely, ahová léphetek. Persze előfordult az is, hogy felemeltem a lábam, és nem volt alatta semmi, de aztán, mire letettem, már lett. A Szegedi Nemzeti Színháznál egy évet töltöttem. Majd jött a Független Színpad nevű formáció, ami egy színházi struktúra ellen való lázadásból alakult ki. Ott három hónap után összevesztem mindenkivel. Aztán elmentem Miskolcra, ahol bemutattuk a Cyrano-t. Akkor érkeztek meg a fővárosi ajánlatok, amelyek közül én a Vígszínházat választottam. Az is három esztendeig tartott, mint a miskolci időszak. Klassz volt a „vígben”, de igazából nem éreztük egymást. És mire tudatosíthattam volna magamban, hogy ez nem az én helyem, addigra hívott a Radnóti Színház. Azóta is ott vagyok.

És ott jól érzi magát?

Persze. De itt is vannak ám hullámvölgyek. Csak az a különbség, hogy hullámhegyek is.

Karrierje során több díjat is kapott. Melyiket tartja nagyobb elismerésnek, a szakmait, vagy azt, amelyiket a közönség ítéli oda?

Őszintén mondom, a nézői díjakat én olyan nagyon nagy boldogsággal veszem át! Ezek ugyanis direkt szavazások eredményei. Nézők bedobálnak cédulákat egy ládikába, és ez ugyanúgy érvényes a miskolci közönségdíjra, mint a Radnóti Színházéra, vagy a Súgó Csiga díjra. Bedobják a nevem, mert azt mondják, nekik én vagyok a kedvencük. Ennél kevés szívmelengetőbb dolog létezik.

Persze örömmel tölt el a Jászai-díjam és a Kossuth-díjam is, de mégis csak más, évente olyasmit kapni, hogy: „Kedves Tibor! Maga a Radnóti Színház nézőinek kedvence, magát szeretjük a legjobban!” Ez csodálatos érzés.

Érdekelt, hogy honnan kell megfogalmazni egy-egy pillanatot”

Rendez is.

Inkább rendezget.

Szóval rendezget. Máshogy látja a színpadot egy színészből lett rendező?

Többször álltam már úgy, hogy harminc előadás eltelt, mire sikerült jól eljátszanom valamit. Amikor megtörténnek a felfedezések, hogy egy-egy pillanatot honnan kell megfogalmazni, mindig az jut eszembe, hogy ezt miért nem mondták. Hiszen ez nem egy bonyolult dolog, sőt, inkább evidens. Erre készen kellene állni a rendezőnek, hogy ezzel is segítsen a próbák alatt. Miért kell eltelnie ennyi rosszul megfogalmazott előadásnak? Főként ez érdekelt. De a másik része is, azaz a színdarab maga. Az elolvasása, a szöveg kezelése, hogy mi az, ami egy történetet feszessé tesz, hogy mitől lesz izgalmas egy szövegkönyv. Azt is élvezem, ha eszembe jut valami nagyon jó ötlet. De eleinte azért rendeztem, mert kíváncsi voltam, hogy sikerül-e egészségesen, gördülékenyen elmesélni egy történetet.

Az ötlet alatt valami pluszt, esszenciát kell érteni?

Igen, akár a szerephez, akár az előadásokhoz. Hogy meg tudjon jelenni egy olyan gondolat, ami a néző számára világos, ugyanakkor nem egyértelmű a történetből.

 

„Érzékelem a hatalmas teret, és közben körbejár a nézők szeretete”

Bár nem Ön rendezte, volt ilyen ötlet, gondolat a Madách Színházban futó Spamalotban?

Nem, az egy másik műfaj. Természetesen ott is volt ötletem, hogy milyen Arthur király alakja, hogy milyennek gondolom. Hogy megpróbáljam olyanná formálni, ami szerintem közel van ahhoz a szerephez. De ott a zeneiség, és a rendezői erő – Szirtes Tamás nagyon precízen rendez – nem igényelte ezt. Ott csak meg kell felelni a műfaj követelményeinek. Énekelni kell, táncolni és mindezt viszonylag mulatságosan.

Szerepelt már hasonló darabban?

Még nem. Voltam Don Tomao az Anconai szerelmesekben, amit játszottunk vagy kétszázszor a Radnótiban, és nagyon mélyen szerettük színészek, nézők egyaránt. Ezen kívül szerepeltem már táncos-énekes darabokban. Játszottam már Bóni grófot Miskolcon, Sir Kánt A dzsungel könyvében, vagy Baracs Istvánt a Mágnás Miskában, de ekkora volumenű darabban, mint a Spamalot, még nem szerepeltem.

Milyen érzés Arthur király bőrébe bújni estéről estére?

Nagyon klassz. Pont azért, mert akkora nagy levegője van egy ekkora történetnek. Színpadon is, és a nézőtéren is, ahol több mint 800 ember ül. Amikor az ember játszik, érzékeli a hatalmas teret a közönséggel, és körbejárja a nézők szeretete. Ugyanakkor az öröm mellett természetesen küzdelem is a darab, mert mindig félek, hogy hangilag jól énekelem-e, meg hasonlók.

Mennyire érzi magáénak a szerepet? Hogy Önre szabták?

Nem szabták rám. Én a szerep megformálásánál abból indultam ki, hogy a teljes musical Arthur körül bonyolódik. Körülötte mindenki poénkodik és ő csak áll középen és nem viccel. Nem érti, hogy miért hülyéskedik mindenki, amikor itt nagyon komoly dolgokról van szó. Meg kell találni az Úr közvetlen intenciói alapján a Szent Grált. Nekünk ez a feladatuk és én ezt nagyon komolyan gondolom, mint Arthur. Hogy van valaki, aki ilyen hatalmas megszállottsággal vegyen részt valamiben, miközben a hétköznapok teljes marháskodása zajlik körülötte. Szeretem ezt a sajátosságát a szerepnek. Engem ez érdekel benne nagyon és igyekszem is ezt minél erősebben képviselni.

„Csodálatos kint lenni, Isten szabad ege alatt”

Olvastam Önről, hogy motorozik. Régi szenvedély?

Nem. Inkább egyfajta kikényszerítése volt a környezetnek. Először sétáló utcává alakították a Thália és az Operettszínház közötti szakaszát a Nagymező utcának. Majd a Király utcán is hasonló dolgokat műveltek. Ezt követte a parkolási díj háromszáz valahány forintra emelése. Aztán nem egyszer elvitték az autómat, amikor nem bírtam kimenni, bedobni az automatába, mert próbáltam éppen. Mire kimentem elcsibészkedték a kocsim, ami tizenezer forintomba került akkor. Egy idő után azt gondoltam, ha megpróbálok ezzel a háborúval valamit kezdeni, akkor fel kell ülnöm egy robogóra. Ez úgy öt-hat éve történt.

De szeretem. Gyors, fürge, ügyes. Csodálatos kis paripa.

Apropó, paripa. Ön lovagol is.

Sajnos már hosszú ideje nem volt időm lovagolni. Utoljára, ha jól emlékszem, tavaly nyáron ültem lovon. Akkor is csak egy picit.

Ennyire nincs szabadideje?

Ennyire nincs.

De azért ez úgy gondolom, valahol jó, mert legalább vannak felkérések, szerepek.

Igen. Nyáron meg, amikor mehettem volna, akkor két hónapig a Spamalotot próbáltuk. A következő nxáron a Valami Amerika 2-t vettük fel. Az én lovas tudásom meg sajnos nem olyan, hogy több hónap után fogom magam, felülök és elmegyek valahová egy órára.

Ki a természetbe, a csendbe?

Az egész lovaglás itt kezdődött. Elmentünk egy tanyára, ahol ráébredtem arra, hogy én nem is szoktam kint lenni, Isten szabad ege alatt. Állandóan bent ülök valahol. Most is, itt az öltözőben, mesterséges fényben. Próbálunk, színpadon állunk, este előadás, mind-mind mesterséges fényben. A kettő között meg egy autóban ül az ember. Ezt nem lehet csinálni. És akkor elkezdtem kifelé vágyni. Csodálatos kint lenni, a természetben.

 

„Nekem szinte terápiás értékű a futás”

Ebben, amit az imént mondott, az is benne lehet, hogy vidékről származik. Nem vágyik vissza?

Lakni?

Élni.

Nem tudnék vidéken élni. Amikor Miskolcon laktam, néha persze kimentem a Bükkbe. Kiautókáztam és csak mászkáltam a hegyekben. Ezeket a szabad ég alatt töltött perceket mostanában futással próbálom pótolni. Ez most a fő csapásirány. Rendszeresen futok, ami valami szenzációs. Van, hogy este is kimegyek, pedig igazából reggel vagyok futóképes. Egyszer alkonyatkor mentem futni. Amikor már nem lehetett megkülönböztetni a sarat a jégtől, pontosabban csak annyit láttam, hogy az egyik fekete, a másik fehér. De még azok a mostoha körülmények sem zavartak. Jól esett a „kintlét”.

És ne felejtsük el, egy színésznek kell a jó erőnlét, a fizikai kondíció.

Bizony. És nemcsak a Spamalot miatt, hanem az egész élethez. Olyan idegrendszeri nyomást kell egy felnőtt embernek ma Európában elviselni, pláne ebben az országban, ahol annyi de annyi feszültséget, hülyeséget, ijesztő emberi gyarlóságot és bűnt látni, hogy nekem szinte terápiás értékű, gyógyító erejű a futás.

Más dimenzióba helyezi a gondolkodást. Persze ez önmagában még nem elég, ehhez az is kell, hogy az ember képes legyen más dimenzióba helyezni a gondolatait. Tehát el ettől a realitástól, ami mögött és fölött kell lennie egy másiknak, mert különben az ember nem lenne méltó az életre.