A fantom után szeptemberben Jézust alakítja a Madách Színház legújabb, Jézus Krisztus Szupersztár című darabjában

Csengeri Attilát saját bevallása szerint elkényezteti a sors. Nos, valóban lehet benne valami. Első főszerepét – Dorian Gray-t kellett elénekelnie – ugyanis még főiskolásként kapta és azóta egyre-másra érkeznek hozzá a felkérések. Játszotta már Chris-t a Miss Saigonban, Enjorlas-t A nyomorultak-ban, de volt fantom is Az Operaház fantomjában. Legújabb feladata a Madách Színház legújabb Jézus Krisztus Szupersztár című musicaljében lesz: Jézust kell alakítania. Furcsamód. életében immáron harmadszor…

„A zene szeretete erősebb volt bennem, mint a sporté”

Hogyan lett Önből színész?

Véletlenül. Az egész úgy kezdődött, hogy 1984-ben – én akkor tizenhét voltam – alapítottunk a barátaimmal, Oplasznik Péterrel és Knapp Zoltánnal egy rockzenekart, aminek a Géniusz nevet adtuk. Mivel nem volt gitárom – a családom nem állt úgy anyagilag, hogy vehessenek nekem egyet –, ezért én lettem a banda énekese.

Saját számokat adtak elő vagy esetleg másokét?

Is-is. Eleinte énekeltem Deep Purple, Led Zeppelin, Vikidál Gyula, Takáts Tamás, Varga Miklós számokat, és még sorolhatnám. Méghozzá mindezt úgy, hogy utánoztam a hangjukat. Később saját dalokat is előadtunk, de én valahogy mindig „valaki más hangján” próbáltam énekelni. Soha nem a saját egyéniségemet beleadva.

Mikor tört elő Önből végül „a Csengeri Attila”?

1985-ben egyszer az EDDA Művek előtt léptünk fel az Újvár Klubban. A koncertünk után Pataki Attila odajött hozzám és azt mondta, nagyon jól énekelek, sajátos, egyéni színű hangom van, de nem érti, miért nem azon adom elő a számokat. Mert ő is hallotta, hogy az egyik dalt „Varga Mikisen”, a másikat „Vikidál Gyuszisan” abszolválom. Végiggondoltam, amit mondott, és attól kezdve már tudatosan „Csengeri Attilásan” énekeltem a dalokat. Valahogy sokkal jobban is élveztem így a koncerteket, ezért még a kézilabdás karrieremet is feladtam a zenélésért.

Kézilabdázott? Nocsak!

Bizony, ráadásul elég jól is ment. De aztán úgy döntöttem, hogy a zenekart – két-három próbával és egy-egy koncerttel – és nem pedig a komolyabb klubot – heti öt edzéssel és egy-egy mérkőzéssel – választom. Tehát abbahagytam a versenyszerű kézilabdázást és aktívabb zenélésbe kezdtem az együttesünkkel.

Nehéz volt meghozni a döntést?

Nehéz. De úgy éreztem, hogy ez egy olyan szakma, ami kevesebb lemondással jár, mint a sportolói élet. Ott tartani kell a súlyt, edzésre járni, mindig formában lenni. És közben számolni a sérülés veszélyével, ami ha megtörténik, vége az egész karrierednek. Emellett úgy gondolom a zene szeretete erősebb volt bennem, mint a sporté.

Egyértelmű. Hiszen utána beindult a zenekar: ha nem is minden héten, de azért voltak fellépéseink. Így visszagondolva huszonhat év távlatából, úgy érzem, jól döntöttem. Több volt ebben a pályában – a zenélésben, éneklésben –, mint a kézilabdában.

 

„Szükség van az ilyen szép magas tenorfiúkra, mint én”

A szülei mennyire támogatták? Beleszóltak egyáltalán abba, hogy mit csinál?

Nem. Ők soha nem szóltak bele, mit választok, mit csinálok. Az volt csupán az egyetlen kikötésük, hogy érettségizzek le és legyen egy szakmám. A többit rám bízták.

Mi lett ez a szakma?

Vegyészként végeztem a Petrik Lajos Vegyipari Szakközépiskolában. Elvégeztem, leérettségiztem, egy évig ’nyomtatott áramkör gyártó analitikus’ -ként dolgoztam, majd  elmentem katonának.

A katonaságot össze tudta egyeztetni a zenéléssel?

Eleinte igen, de aztán később már sajnos nem. Bár szakaszparancsnok helyettesként minden nap kijöhettem és három hétvégéből csak egyet kellett ügyeletben bent töltenem a laktanyában, de még így sem tudtam összeegyeztetni a kettőt, mert akkor már több fellépésünk volt és én nem mondhattam a felettesemnek, hogy „parancsnok elvtárs, kérek engedélyt koncertre távozni”. A banda így kénytelen volt nélkülem folytatni.

Viszont, ha jól tudom, a katonaság alatt született meg Önben a döntés, hogy jelentkezik a Színház- és Filmművészeti Főiskola operett-musical szakára.

Hallottam, hogy az operett-musical osztály akkor végez, amikor én leszerelek, méghozzá februárban. Így az áprilisi felvételin már ott is voltam. Megtanultam rá a Helység kalapácsát és az Orr monológot a Cyrano-ból, de azért bíztam abban, hogy a felvételin a zenei vonal hangsúlyosabb lesz.

Gondolom egyiket sem kellett végül előadnia.

Nem, viszont elénekeltem a Vágyom egy nő után-t és Júdás belépőjét. Ezek pedig olyannyira meggyőzhették a tanári kart, hogy az első rosta után odajött hozzám Versényi Ida néni, az akkori zenés mesterség tanárnő és biztosított arról, hogy engem fel fognak venni, mert szükség van az ilyen szép magas tenorfiúkra, mint én. Ugyanakkor azt is mondta, hogy szedjem össze magam, mert ettől függetlenül természetesen a második és a harmadik körben is bizonyítanom kell.

Megkönnyebbült?

Csudát! Még jobban izgultam! Hiszen így már nagyobb volt a tét: nem lehettem rossz, mert megmondták, hogy fel fognak venni.

 

„Az én lelkemben zene él”

A rockzenei előéletből mégis hogyan lett operett-musical szak? Hiszen feltételezem, nincs sok közük egymáshoz.

Valóban. Ez az ötlet tulajdonképpen onnan jött, hogy nem sokkal azután, hogy a Király-dombon bemutatták az István, a királyt, eljött az iskolánkba Varga Miklós. Ez volt az egyik meghatározó élmény, a másik pedig, amikor láttam élőben a Jézus Krisztus Szupersztárt. A mai napig előttem van, ahogy Csuha Lajos Jézust, Makrai Pál pedig Júdást játssza. Akkor, ott megfogott, hogy mindkét darabban olyan színészek vannak, akik énekelnek. Eldöntöttem, hogy én is valami hasonlót akarok majd.

A próza nem vonzotta soha?

Őszintén szólva, nem. Nem álmom, hogy eljátsszak egy Hamletet vagy egy Rómeót. Teljesen más vagyok, én mindent a zenéből fogalmazok meg. Az én lelkemben zene él. Abból is a lágyabb, Puccini-vonal. Annak minden darabjában benne van a szenvedély, a szépség, a lágyság. Gondoljunk csak a Bohéméletre vagy a Pillangókisasszonyra. Ez utóbbin – szégyen vagy sem – mindig könnyek szöknek a szemembe.

Akkor sem ment volna prózára, ha nem veszik fel az operett-musical szakra?

Akkor sem. Sőt, azt is tudtam, hogy ha nem vesznek fel elsőre, másodszorra már nem fogom megpróbálni. Én erre az egy próbálkozásra tettem fel mindent és fel is vettek.

Ez a határozottság, elszántság az élet minden terén jellemző Önre?

Bár a mérleg jegyemből adódóan én egy bizonytalan, vacilláló típus vagyok, akit könnyű befolyásolni, ha egyszer eldöntök valamit, akkor az úgy van és kész. A felvételi előtt elhatároztam, hogy engem márpedig felvesznek. Így is történt.

Ha már a csillagjegyét említette, mi jellemző még Önre?

Végtelenül családcentrikus vagyok. Van egy gyönyörű feleségem és két csodaszép gyermekem – Zsanna és Alma –, ezért most már nemcsak magamért, az örömért és a közönségért csinálom, amit csinálok, hanem értük is. Hogy az ő jövőjük biztos legyen. És mivel a színészek élete olyan, mint a kutya vacsorája – most még van szerep, de ki tudja, mit hoz a jövő –, ezért közben alapítottam egy biztosítási alkusz céget is. Ha nem énekelek, próbálok vagy fellépek, akkor ezzel foglalkozom. Néha úgy érzem, nagyon ki vagyok facsarva, de el kell tartanom a családomat. Mert számomra ők a legfontosabbak.

„Az egyik legkedvesebb darabom a Dorian Gray”

Milyen volt a főiskola?

Mintha nyitott ajtókon keresztül lépkedtem volna. Egyre-másra jöttek a jobbnál jobb szerepek. Olyan az életem, mintha minden előre meg lenne írva a csillagokban, és nekem csak a kitaposott ösvényen kell haladnom. Persze ha mögé nézünk, azért van ott rengeteg csalódás, lemondás, kínkeserves próbafolyamatok, betegségek, de minden egybevetve azért szerencsésnek mondhatom magam, hiszen különösebb megrázkódtatások és könyöklések nélkül tudhatok magam mögött közel negyven főszerepet.

Ráadásul a főiskola alatt nagy szerencse is érte Önt, legalábbis azt írja a honlapján, hogy „életem egyik legnagyobb szerencséje, hogy Bagó Gizella énekmesternő tanítványa lettem”. Miért gondolja így?

Először is azért, mert mindenkihez úgy viszonyult, mintha a saját gyermeke lenne. Másrészt azért, mert a szakmai tudása hatalmas (2003-ban a Színháztudományok Doktora lett). Mindegy, hogy alt, bariton, tenor, mezzoszoprán, mindenkivel tudja, hogyan kell foglalkozni. Az énekesek személyiségére, az elvégzendő feladatukra szabja ki a munkát, mindenkinek mást és mást. Nálam is tudja, mivel tud fellazítani, mivel kell beénekeltetnie egy-egy szerepemre.

Mióta ismeri őt?

A felvételi óta. Akkor jött oda hozzám és azt mondta, ha nyáron lesz valamilyen komolyabb énekesi feladatom, keressem meg nyugodtan. És utólag az is kiderült – amit így húsz év távlatából már elmondhatok –, hogy én voltam az első olyan növendéke, akit nem beosztottak hozzá a főiskolán, hanem akit kifejezetten ő kért. Azt csak a főiskolás évek után árulta el, hogy első év végén kirostált volna a tanári kar, ha nem harcol értem. A mai napig fogja a kezem, bármilyen szerepre is készüljek.

Milyen komolyabb szereppel ment hozzá először?

A Dorian Gray-re például, amit első évesen játszottam, ő készített fel. Eleinte nem bíztam magamban. Elsőévesen, félkészen mégis hogyan állnék ki a Rockszínház színpadára, mint főszereplő? Olyanok közé, mint Sasvári Sándor vagy Makrai Pál? Hát ki vagyok én? Ő folyamatosan bátorított. Nem is beszélve arról, hogy néhány hónap alatt két-három év anyagát „tette a torkomba”. Másképp nem is tudtam volna Doriant elénekelni, mert ez a szerep nagy hangterjedelmet követel meg. És persze nem lehetett benne úgy üvölteni, mint a rockzenében. Minden előadás előtt mentem hozzá, beénekelni, lazítani. Azóta is az egyik legkedvesebb darabom a Dorian Gray, Várkonyi Mátyás csodálatos zenéjével.

És Chris a Miss Saigonból?

Azt is szeretem.

 

„Nein, keine Wörte.”

Hogy került Budapestről Stuttgartba, ahol németül kellett Chris szerepét eljátszania?

Úgy kerültem ki, hogy a híres, osztrák származású, Németországban játszó Uwe Kröger bejelentette, hogy 1995. december 1-jével felmondja a szerződését a Miss Saigonban és leszerződik egy másik produkcióhoz. A színház kétségbeesett és szélsebesen elkezdtek keresni egy új Chris-t. Az impresszáriók eljutottak Budapestre is és megláttak a Sakk című darabban. Megkerestek és kérték, menjek ki hozzájuk próbajátékra. Október 18-án, a születésnapomon kimentem Stuttgartba, ahol először magyarul kellett elénekelnem Chris dalait. Aztán a nagy jelenetet, ötször. Majd megkérdezték, beszélek-e németül.

Mit mondott?

Hogy „Nein, keine Wörte.” Azaz nem, egyetlen szót sem. A fonetika tanárnőjük ezt hallva, a segítségemre sietett: felmondott négy sort, nekem pedig utánoznom kellett. Mivel jó volt a fülem – hiszen már előtte is másoltam mindent és mindenkit – visszamondtam nekik, amit kértek. Azonnal kijelentették, hogy átmentem, és hogy már haza se menjek. Mondtam nekik, hogy nem is hoztam ennyi alsónadrágot, úgyhogy azért csak hazamennék. Meg persze fellépéseim, kötelezettségeim voltak itthon. Így hát megegyeztünk, hogy november 15-én kiutazom.

Hamar megtanulta a szerepedet németül?

Nem mondanám. Amikor ugyanis hazajöttem Stuttgartból, este beültem a kádba a szövegkönyvvel és gondoltam, majd jól megtanulom. Az első megszólalásomat – bemegyek a bárba és köszöntöm John-t, a barátomat – másfél órán keresztül próbáltam elsajátítani.

Olyan bonyolult volt és hosszú?

Dehogy! Mindössze négy sor volt. Csak egyszerűen nem ment. Mondtam is a páromnak, hogy nem tudom megtanulni, úgyhogy hívjuk fel őket és mondjuk meg, hogy köszönöm, de mégsem. Aztán néhány nap elteltével csak beindult és mire kimentem, már tudtam az egészet.

Mennyi időt töltött kint és ez alatt hányszor lépett színpadra?

A debütálásom december 13-án volt és onnantól másfél éven keresztül, 264 alkalommal énekeltem el Chris szerepét. Hetente hatszor léptem színpadra az ezernyolcszáz férőhelyes színházban. Egyébként meg kell jegyezzem, az egész csapat hihetetlenül profi volt kint. Nemcsak a színházi és színpadi technika, minden. A tizennyolc hónap alatt csupán egyszer fordult elő, hogy előadás közben elemet kellett cserélni a mikroportomban, mert lemerült. Minden precíz, pontos, vérprofi, ugyanakkor a lelkük – ami nekem nagyon hiányzott – nincs a színpadon játék közben. Amíg Kerényi Miklós Gábor azt kiabálta nekünk a Miss Saigon próbái alatt, hogy „Kevés, kevés, kevés! Robbanj szét, csókold meg, kapd fel, öleld át!”, addig ott azt mondogatták, hogy „Too much, Attila”, azaz túl sok.

Itthon játszotta ezt előtte?

Igen. Úgy 100-120-szor játszottam a Rockszínházban, két évadon keresztül. Ezért aztán azt hiszem, mondhatom, hogy ez a szerep igazán belém ívódott.

 

Jézus: „A jelenlétre fogok koncentrálni”

Ahogy sejtésem szerint a Jézus is, mert azt is játszotta már, méghozzá 1999-ben, Pécsett.

Sőt, már azelőtt is, amikor 10-15 alkalommal Sasvári Sándort kellett kettőznöm a Rockszínházban. Ezt követte az a bizonyos 1999-es előadás, amit Balikó Tamás rendezett, Ladányi Andrea koreográfiájával. Fantasztikus darabot csináltunk. Olyan letisztult volt, hogy a képek szinte úgy jöttek egymás után, mintha az ember egy képes Bibliát lapozgatott volna. Száz előadást ért meg a három év alatt, ami szerintem egy vidéki színházban nagyon szép eredmény.

Most, így harmadszor, más lesz?

Igen. Sokkal mélyebb érzelmekkel, átéléssel fogom már Jézust alakítani. Érettebb is lettem az elmúlt 11 év alatt. Úgy érzem, a sok élettapasztalat, amit ez idő alatt összegyűjtöttem, a hasznomra fog válni. Testbeszédben, kifejezésben mindenképpen mélyebb lesz, mint a másik két Jézus-alakításom.

A próbák könnyebbek esetleg?

Nem. Pont, hogy nehezebbek, mivel eddig két különböző szöveggel játszottam és a próbák alatt mindegyik automatikusan előjön. Ezeket ki kell irtanom magamból. Szirtes Tamás is arra kért, hogy ne úgy énekeljük Feke Pállal, mint aki ötszázadszor énekeli – ő is játszotta már ezelőtt –, hanem úgy, mintha abban a pillanatban születne meg. Nem könnyű, hiszen a torkunkban a régi „anyag”, ami ráadásul azonnal előjön, ha nem figyelünk.

A Jézus nehéz szerep egyébként?

Egyértelműen. És most nekem különösen nehéz lesz, mert nincs benne annyi énekelnivalóm, sőt időm sem, hogy megismertessem a nézőkkel Jézust. A Getsemáné kertben van egy nagy szólóáriám, azon kívül az apostolokhoz, Júdáshoz, Máriához és a tömeghez beszélek, de ezek rövidebb részek. Nagyon fel kell építenem és tudatosnak kell lennem. A jelenlétre fogok koncentrálni.

Máshogy is készül, mint az eddigi szerepeire?

Igen. Itt például nincs helye bohóckodásnak. Nem szabad bevinnem a hétköznapokat a színpadra. Jézus szerepe sokkal több koncentrációt, nagyobb átéltséget igényel. Komolynak kell lennem, ami megvan bennem, még ha alapvetően egy örökké viccelődő valaki is vagyok. Ennél a szerepnél nincs helye humornak.

És mire számíthatnak a nézők a szeptember 17-18-19-i premieren?

Látványvilágában és mozgásában egy nagyon profi, modern előadásra. A Jézus Krisztus Szupersztár Szirtes Tamás rendezésében és Tihanyi Ákos koreográfiájával „broadwayszerűbb” lesz mint az eddigiek, nagyon sok tánccal minden egyes részben. A látvány, a hangok és a játék mellett természetesen a lelkét is beleadja majd mindenki, ebben biztos vagyok.